Emlékek 2

Az utánam srácok! című filmet abban az iskolában forgatták, ahová jártam. Talán azért is maradtak meg az épület folyosói, tantermei az emlékeimben olyan élénken, hiszen a filmet szinte minden évben újra és újra megnézem. Eleinte csupán azért, mert teszett, ma pedig már azért, mert egyrészt nosztalgia, másrészt pedig újra belepillanthatok abba a bizonyos másik világba. Talán a mai fitalok el sem tudják azt képzelni, hogy egy iskolaigazgató kalapot emeljen köszönésképpen egy hatéves, iskolába igyekvő fiú felé. Furcsa volt, de ugyanakkor jóleső érzés is, hogy egy nagyhatalmú iskolaigazgató ennyire megbecsüli bennem az embert, mert biztosan nem személy szerint nekem szólt a kalapemelés, hiszen nem is ismert, de a csókolom köszönésemre megemelte a kalapját. Többször is. Ez is egy szép emlék.

Azokon a tereken és az iskolában viszont nem változott szinte semmi, ahol Lada Joci randalírozott a „bandájával”, és ahol Pocakos kemping biciklijével bejártuk a Lakatos lakótelep utcáit, és Miskolc, Diósgyőr hegyeit. Csak az emberek változtak meg, és az egykor békés, nyugodt hely, manapság még vasárnap is egy nyughatatlan világgá változott. Pedig emlékszem, az úttesten tollaslabdáztunk, néha negyedórákat, mire arra jött nagy ritkán egy autó. Most meg már parkolóhelyet sem lehet találni, mindent maga alá temet a gépkocsi áradat. Mint itt a kávéház előtt is.

Intettem a pincérnek, kifizettem a kávét, aztán lassan a vasútállomás felé indultam. Mostanában egyre gyakrabban futott rajtam át a gondolat, hogy miért nem olyan életem lett, amilyet szerettem volna?

Sokszor összejöttünk a közeli téren, sokszor vagy húszan is. Néhányan gitároztunk a többiek énekeltek. Mindenfélét, olyasmiket, amiket a tábortüzeknél szoktunk… tudod… a börtön ablakába, soha nem süt be a nap… Milyen vacak dolog ez, most hiába süt a nap, az egész világ egy börtön, csak az a kérdés, hogy ki van a rácson kívül és ki belül. Néhányan már nem is élnek abból a csapatból. Különös ezt így kimondani, hiszen olyan, mintha az egész éppen tegnap történt volna. Az arcuk itt van előttem, még a hangjukat is hallom. És furcsa, de nem voltam ott, amikor meghaltak, de még azt is látom, amint az egyikük összeesik az utcán és nem vesz levegőt többé. A másikuk pedig görcsösen fogja a totálkárosra tört autó kormányát halálba meredt ujjaival. Az egyikük éppen ötven múlt, a másik pedig még húsz sem volt. Gyakran felteszem a kérdést, hogy mi is a sors? Egy önként vállalt út, melyre jegyet váltunk amikor leszületünk? Vagy többről van itt szó? És ha igen, hogyan illik bele ez a nagy isteni tervbe? Vajon le kell adnunk az élettervünket odafönt? Éppen úgy, mint a pilótáknak a repülési tervet, az irányítóknak. Csakhogy a repülő útját figyelik menet közben, de ki felügyeli a mi életünket? Talán maga az Isten? Erre persze mindenki hite szerint válaszol, ha éppen tud rá választ adni. Mert nekem az a tapasztalatom, hogy sokan lődörögnek nagyobb célok nélkül a világban. Igaz, most már megint lassan ott tartunk, hogy a legfőbb célunk az életben maradás legyen.

Szóval sokan nincsenek már ezen a világon abból a csapatból. Néhányukkal, az élők közül egy író-olvasó találkozón futottam össze. Nagyon furcsa volt újra látni őket, de ez csak egyetlen pillanat volt csupán, aztán megint olyan érzés volt, mintha nem telt volna el közben harmincöt év. Pedig eltelt, de hogy hogyan, azt nem is tudom…

Azt vettem észre, hogy akik még itt vannak, azok nem harcolnak már úgy, mint régen. És az sem számít, hogy ki hogyan néz ki. Hiszen nem ez számít, valójában sosem ez volt a legfontosabb, csak azt hittük, hogy igen. Jó érzés volt ez az együvé tartozás, ami akkor átjárt minket. Néha arra gondolok, milyen jó lenne, ha az emberek is ezt éreznék, hogy együvé tartozunk… nem kellene folyton bántanunk egymást...