Emlékek 1

Ott ültem a kávéház utcára nyíló teraszán, és miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat, amelyek csak nem akartak egy helyre kerülni, lassan kortyolgattam a kávémat. Olyan borongós nap volt ez, amire általában azt szokták mondani az emberek, hogy olyan semmilyen idő. Az utcán végeláthatatlan kocsisor araszolt valahová, szmog volt és zaj, amolyan élhetetlen környezet. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy fekete-fehér fotót néznék, amihez tartozik némi illat és hang is, de csak azért, hogy a hatás teljes legyen. Szinte sosem iszom kávét kávéházban, és nem is a belvárosban élek. De dolgom volt itt a közelben, és amíg a metró felé sétáltam, hirtelen vágyat éreztem arra, hogy beüljek egy presszóba. Csak úgy.

Ide nem messze van a Filmmúzeum, ahová fiatalkoromban jártam néhányszor. Elbűvöltek a filmek, a szerelmes történetek, a kaland és a boldog tudat, hogy előttem még egy egész élet, amit azzal tölthetek meg, amivel csak szeretném. Ki gondolja fiatal korában, hogy minél idősebb lesz valaki, annál nehezebb lesz minden? Igen, változunk és amit akkor ígéretes jövőnek láttam, ma szánalmas egyhelyben toporgássá silányult. Pedig nincsen okom szomorúságra, legalábbis külső szemlélő szerint nincs. Négy könyvem is a könyvesboltokban van, ami talán nem nagy szó, hiszen manapság mindenki ír. Olvasni meg nem olvas senki.

Sokszor gondoltam arra, hogy talán korábban kellett volna születnem, amikor a könyveknek még nagyobb ázsiója volt. Gyermekkoromban az írókra úgy tekintettem, mint egy Istenre, akik tudják a legrejtettebb mágiát is, és amint a kezemben foghattam néhány szép könyvet, úgy is éreztem magam, mintha valami csodálatos tárgyat kaphattam volna meg tőlük. Egész életemben valami megmagyarázhatatlan kapocs volt a könyvek és köztem. Nemigen tudom elmondani azt az érzést, amikor kinyitok egy könyvet, beleszagolok, és magamba szívhatom azt a gyönyörű illatot, amit leginkább valami csodálatos varázsvilág illatához tudok hasonlítani. Ha azt vesszük, gyermekkorom elképzelt istene lettem. Mi ez, ha nem valami elmondhatatlan nagy siker? És vajon miért nem érzem magam istennek? Még saját magam előtt sem?

Mostanában sokat gondolok a gyermekkoromra. Nem tudom miért. Talán ott találok megnyugvást, mert ott éreztem utoljára, hogy tiszta minden? És ártatlan? Ezen sokat töröm a fejem… vajon ilyen fontos nekem az ártatlanság?

Szerettem gyereknek lenni azt hiszem, bár későn érőnek tituláltak. Lehetséges, hogy azért, mert sejtettem előre, mi vár rám az életben, és még nem akartam belekóstolni a nagybetűs életbe? Ezt már nem tudom, de azt igen, hogy az a világ olyan nagyon más volt, mint a mostani. Én valahogy lélekben ott ragadtam. Nem véletlenül, szándékosan. Hiszen minden, mi érték volt, az ott még meg volt. Mára már nyoma sincs egyiknek sem.

Eszembe jut Édesapám, aki 60-70 esztendősen is mosolyogva nézta a Kabos Gyula és Jávor Pál filmeket. Talán a fiatalságát kereste, ott átélhette ugyanazt, amit az emlékeiben ezerszer arany keretbe rakott. A szerelmet, a biztató jövőt, és minden mást, amit egy fiatal fiú érez, amikor úgy érzi megtaláta a nagy őt. Én ma ugyanilyen mosollyal nézem a 70-es – 80-as évek filmjeit, és lélekben mindig rámosolygok arra a félszeg kisfiúra, aki voltam, aki azt gondolta, hogy nem biztos, hogy megváltja a világot, de tudja, hogy olyan nagyon csodálatos élni.

Persze ma is azt gondolom. Csak mostanra eltűnt a mosoly és a nevetés, és a boldgságot is messzire ragadta az idő áradata. Ki tudja, talán nem vigyáztam rá eléggé, nem tudom.

És fakó lett minden. Színtelen, érzéstelen, teljesen mű. De nem csak én lettem ilyen, hanem a környezetemben szinte mindenki, és talán az egész világ is. Rohanó reggelek, kapkodó nappalok, és halálosan fáradt esték követik egymást, néha napok telnek el egyetlen mosoly nélkül, küzdünk, gyötrődünk, reménykedünk, bár egyre kevésbé tudom, hogy miben. Néha azon tűnődöm, milyen élet ez így? És hová vezet ez az út? Nem tudom.

A szüleim sem tudták, pedig ők átéltek egy világháborút, 56-ot, az ÁVH-t, a 3/3-at, a Kádár rendszert, és ebbe a mostaniba is belekóstolhattak. Nem mertem megkérdezni tőlük, hogy mikor volt jobb? Akkor, vagy most? Mert most is háború van, és covid vírus, meg az egyre szomorúbb diktatúra, amiből kitekintve sajnos már igazi jövőkép sincs. Hogyan is lehetne? Az a világ már nem az emberé, hanem az akarat nélküli robotoké. Csak idő kérdése, és elvesznek még azok az értékek is, amik még megmaradtak. Egyre inkább közöny van, és az érzések közül is leginkább az indulat. Ami sosem vezet jóra, ezt már oly sokszor megtapasztalhattuk.

Vajon hogyan lehet „jól” élni az életünket, ha nincsen jövőkép? És mi lesz a gyemekeinkkkel és unokáinkkal? Mindenestre innen a kávéház teraszáról számomra olyan tisztán látszik az a másik világ, amelyikről szép emlékeim vannak. Ahol volt még tisztelet, megbecsülés. A szónak értéke volt és megbecsülték a munkát. Vajon mit szólna ehhez a világhoz most Kabos Gyula? Vajon tudna olyan gyönyörű verseket írni Ady Endre, ha most élne? Aki tudja a választ, az mondja el nekem is…